A dámajáték szerelmesei

Tivadar László és felesége, Klára 45 éve élnek boldog és kiegyensúlyozott házasságban. Közös hajlékot építettek,  felnevelték  fiukat, lányukat és közösen örülnek az öt unokának. Közös a hobbijuk is, mindketten kiváló dámajátékosok. László megszerezte a sportmester- jelölt címet, rajong ezért a szellemi sportért, felesége pedig mindenben támogatja, igazi  társa.

–Gyermekkorom óta  szeretem ezt a sportágat, amióta kipróbáltam, foglalkozom vele. A sorkatonai szolgálatot Magyarországon töltöttem, ahol tolmács voltam, mivel  jól  beszéltem ukrán, orosz és magyar nyelven egyaránt. Volt szabadidőm  bőven, a katonatársaimmal sokat  dámajátékoztunk. Sorra vertem  ellenfeleimet, mindaddig, amíg  „bele nem tört a bicskám”. Az alakulatot felkereste  Harkivból a katonaorvos, nem mellesleg,  a dámajáték sportmestere  cím birtokosa. Minden partit elvesztettem ellene, csak azt nem értettem, miért. Erre a hadnagy azt mondta „Alkalomadtán keressen  fel otthonomban és mutatok valamit”. Ott láttam először a dámajátékkal foglalkozó szakirodalmat. Akkor tudatosult bennem, hogy ez nem az amatőrök szórakozása, hanem profi játék, amit  korábban nem  gondoltam volna. Tény és való, hogy a  dámajáték  nem a legegyszerűbb  sportág, azt nem elég szeretni, azt meg kell tanulni. Külön  tudomány  a stratégia felépítése, a támadás, a védekezés. A hadnagytól  kapott könyvet elolvasva  már méltó  ellenfele  tudtam lenni.
Leszerelésem után a  ruhagyárban helyezkedtem el szabászként, ott dolgozott édesapám is. 40 évig dolgoztam a vállalatban, fiam a nyomdokaimba lépett. A szünetben előszeretettel mérkőztünk meg a kollégákkal. A gyárban több  kiváló  dámajátékos is  volt, így kezdetben csak  külső szemlélője voltam a partiknak, majd én is beszálltam. Látva azt, hogy minden  mérkőzést megnyerek, felajánlották, foglalkozzam, tanítsam a gyerekeket. Mivel két műszakban dolgoztam, nem tudtam kellő időt szentelni a  gyerekek oktatására. Miután nyugdíjba vonultam, Jaroszláv Liszisinnel együtt kezdtük el a gyerekek tanítását. Az ügyet felkarolta Jevhen Jarina, aki anyagi támogatást nyújtott mindehhez. Tanítványaim számára kis kézikönyveket nyomtattam, hogy  elsajátíthassák a dámajáték  elméleti  részét. Szeretem azokat a gyerekeket, akik folyton kérdezgetnek, mert tudom, meg akartnak tanulni játszani. Akik nem félnek asztalhoz ülni egy tapasztaltabb ellenféllel, azok vezéregyéniségekké vállnak.
A dámajátékban soha nem lehet az ember biztos, az utolsó pillanatig összpontosítani kell, lazítani nem lehet, a figyelem nem lankadhat. Az aranymondás szerint  „A  túlzott  önbizalom az  első számú  ellenségünk”. Sok tehetséges, nagy jövő előtt álló tanítványunk volt. Első osztályú  dámajátékos lett Miklósi István és Miklósi  Szebasztián, Rosztiszláv Bilák, Vaszil Antolik, Anzselika Cip. A gyerekek szülei hathatós anyagi támogatást nyújtottak. Sajnos, ebben a sportágban is szükség van anyagiakra, ezért nagyon  jó lenne, ha a város, a járás vezetése érdeklődést tanúsítana irántunk, ugyanis a sakk- és  dámajáték legalább olyan  perspektivikus  sportág, mint a  labdarúgás. A mi gyerekeink nem a testüket, hanem az elméjüket edzik, kénytelenek gondolkodni azon, melyik taktikai lépés a jobb. Az a gyerek, aki megszereti a dámajátékot és  elkezd versenyszerűen játszani, annál a vonzalom  e sportág iránt egy életen át megmarad.  Nincs olyan nap, hogy 10—15 partit ne játsszak le az interneten. Korábban a város parkjában egy padon is tudtunk játszani. Minden ellenfelem arra törekedett, hogy nyerjen ellenem. Öt fős erős csapat állt össze Jaroszláv Liszisin, Miroszláv Kocur, Mihajlo Jackánics, Jurij Tegza és az én személyemben. Amikor javasoltam, induljunk a megyei bajnokságon, ahol aztán csapatunk bravúrosan szerepelt és megnyerte a tornát—osztotta meg  velünk a  részleteket Tivadar László.
A dámajáték egyben csapatjáték is. A csapatban feltétlenül nőnek is  kell lennie,  ellenkező esetben értékes pontot vonnak le. Éppen ezért, hogy a győzelmi esély ne csökkenjen, Tivadar László megszerettette ezt a sportágat feleségével, Klárával. Ketten közel 70 díjazott helyezést értek el a különböző  szintű versenyeken.
–Nagyszőlősön a postahivatalban telefonkezelőként, majd távírdászként dolgoztam. Felneveltük  fiúnkat és lányunkat, akik öt unokával ajándékoztak meg bennünket. Szeretek az unokákra felügyelni. Egyéni versenyen nem indulok, csak csapatban. Ennek ellenére a megye tíz legeredményesebb női dámajátékosa közé tartozom. Már gyerekkoromban is  foglalkoztam ezzel a sportággal. Amikor férjem a csapat tagjai közé nevezett be,  fel kellett elevenítenem  a gyerekkori tudást. Sokat segített férjem is. Mindig figyelemmel kísérem az ő taktikáját. Igyekszem minden mérkőzésre elkísérni. Különösen, amikor a gyerekekkel utazik, én felügyelek rájuk,  de tanácsokkal látom el őket és  bizalmat öntök  beléjük, amikor vereséget szenvednek vagy elbizonytalanodnak—nyilatkozta Tivadar Klára.
A Tivadar házaspárral a szerkesztőségben beszélgettem, akik magukkal hozták okleveleiket, kitüntetéseiket. Mindegyiket  közösen szerezték, ők a szó legszorosabb értelmében osztoznak örömben, bánatban, sikerben, vereségben. A  házaspárnak kívánunk nagyon jó egészséget és kitartást a felnövekvő nemzedék intellektuális neveléséhez. Sok sikert a sportban és a  hétköznapi életben egyaránt.
Natália SARKADI


Comments are closed.