Ismét az arcvonalban…

Mikola Moroz, a Tisza zászlóalj századosa 2007-ben, azt követően költözött a nagyszőlősi járásba a Hmelynickiji területről, hogy lediplomázott  a Kamjaneck-Pogyilszki Katonai Műszaki  Főiskolán. Annak  ellenére, hogy családjában  korábban senki sem választotta a katonai hivatást, ő gyermekkorától az egyenruháról álmodott. Mikola itt, a napsütéses Nagyszőlősön  ismerte meg  jövendőbelijét, Adrient, aki a városi 3. számú  középiskola  szervező-pedagógusa. Amikor  az  ország keleti felében elkezdődtek a  harcok és veszélybe került az  ország  területi egysége, Nagyszőlősről indult a Donbász-vidékre. Időközben megkapta a harci cselekmények  részvevője  igazolást, a 10 éves katonai  szolgálatáért járó és más kitüntetéseket. A harci cselekmények veteránjait  tömörítő szövetség  tagja.
–Első ízben 2014. április 8-án vezényeltek az ország keleti megyéibe. A Luhanszki területen állomásoztunk, kezdetben Scsasztya városban, majd a luhanszki állomáson. A helyi lakosság   hozzánk való  viszonyulása eltérő  volt. Egyesek szívélyesen, örömmel fogadtak bennünket, mások felháborodásuknak adtak hangot,  volt, aki becsmérlő szavakkal illetett bennünket. Később, amikor megtapasztalták, milyen sokat segítünk az embereknek,  rájöttek, az ukrán katonák  nem az  ellenségeik, volt, akinek megváltozott a korábbi elmarasztaló véleménye. Segítettük az embereket élelmiszerekkel, ugyanis a védelmi  minisztérium hivatalai által biztosított ellátás színvonala megfelelő. Védnökségünk alá vettük  az ottani  gyermekotthont, élelmiszereket,  sőt édességeket is vittünk a gyerekeknek—meséli  Moroz  százados.—A kezdeti  időszakban sátrakban laktunk, majd, amikor tűz alá vettek bennünket, fedezékbe vonultunk. Amikor átéltem az első nehézfegyveres támadást, percek alatt az  egész korábbi életem  lepergett előttem. Azt követően lassan  hozzászoktunk  a támadásokhoz, a szeparatisták  nap mint nap  tűz alá vették  állásainkat. Mindez  még a minszki megállapodás előtt történt, akkor lehetőségünk  volt visszalőni. Ma már csak akkor használhatjuk fegyvereinket, ha reális  életveszélybe kerültünk.
A Donbászon töltött szolgálati időről Mikola nem szívesen mesél, hiszen az átéltek szívszorongatóak. A terrorellenes műveletek övezetében az ellenséges  golyók, lövedékek, szilánkok sok barátja, bajtársa életét oltották ki. Elesett a harcokban felettese is, aki  annak idején sok hasznos dologra megtanította a fiatal  hadnagyot. E hibrid háború első  áldozata  járásunkból az onoki Sztaniszláv Kis is Moroz százados csapatába tartozott. Beszélgetésünk során  elmondta, hogy minél közelebb kerülünk a védelmi  vonalhoz,  annál több  szétlőtt, sérült, lakhatatlanná vált lakóházat látni. Vannak olyan települések, melyeket gyakorlatilag a földdel tettek egyenlővé.
Mikola Moroz,  a karácsonyi ünnepeket itthon  töltötte, majd  folytatta a harcot. A Donyecki  területi Piszki, Avdijivka, Opitne településeken állomásoztak. A Donyecki területen az  oroszbarát  hangulat  erősebb, mint a Luhanszki területen. 20—30 éves katonai szolgálatra  alkalmas  fiatalemberek itt gyakorlatilag nincsenek. A község polgármestere rendszeresen  tőlünk kért segítséget.
–A parancsnokságom  alá tartozó katonák Ukrajna legkülönbözőbb részeiről  lettek  mozgósítva. Voltak köztük olyan 25—50 év közöttiek is, akik korábban soha nem szolgáltak a hadseregben. Az Ivano-Frankivszki területi Kolomijából  mozgósították  egy család  4 tagját, az  édesapát és annak három fiát. Valamennyien rendkívül fegyelmezettek, kötelességtudóak voltak, igazi  hazafiként harcoltak. Ott, ahol szálláshelyünket berendeztük  volt áramellátás, így  hősugárzókkal fűtöttünk. Annak ellenére, hogy  anyagi-műszaki ellátásunk javult,  az önkéntesek  továbbra is segítenek bennünket. Támogatásuk  ma már inkább szociális-pszichológiai jellegű.  Hőkamerára, távcsőre, benzinfűrészekre, elektromos aggregátokra mindig  szükség van. Ott, a háborús  övezetben a helyiségek fűtésére gyakran használtuk az önkéntesektől kapott  mobil vaskályhákat, melyek  jó meleget adtak–emlékezett a közelmúlt  történéseire  Mikola.
A tiszt  kedvenc  időtöltése az autók  javítása. A háborús  övezetben, ha a szükség úgy  kívánja,  nekigyürkőzik és nem várja meg a mesterek  érkezését, maga hárítja el a meghibásodást.
Beszélgetésünk  során örömmel  újságolta, hogy a katonák  a közelmúltban  megkapták  az új  gyógyszeres dobozokat, azok tartalmazzák mindazt, amire  elsősegély-nyújtásnál  szükség lehet. A pozitívumok mellett viszont  érdemes  szót ejteni a negatívumokról is. A harci cselekmények  részvevőitől kezdik megvonni a kedvezményeket. Míg a Ternopili területen a harci cselekmények  részvevői számára igyekeznek minden feltételt megteremteni, az igazolás felmutatásával kedvezményes menetjegyet is lehet vásárolni, addig Nagyszőlősön vagy Munkácson  erre nincs mód.
Visszatérve a Donbászi eseményekre,  említést  tett az  iskolások  rajzairól, leveleiről, melyek kellemes melegséggel,  szép emlékekkel töltik el a katonák szívét. A kisfiúk és kislányok leveleit olvasva  saját gyermekeikre, az otthonmaradottakra, szeretteikre  gondolnak. Mikola Morozt is  felesége mellett kisfia várja, aki  az első fél évi  szolgálat után alig ismerte meg a papát. Makszim   már  3 éves és tudja, hogy szolgál, mert ez a munkája és türelmetlenül  várja, hogy hazatérjen.
Mikola Moroz, a Tisza  zászlóalj századosa legutóbb  április 9-én indult az arcvonalba. A magunk részéről eseménytelen szolgálatot és mielőbbi hazatérést  kívánunk neki.
Natália KOBÁLY


Comments are closed.