Nők, akik a hazát védik

Harcolni férfi dolog… Eme íratlan szabály ellenére a szebbik nem  képviselőivel találkozhatunk  az  arcvonalban is. Mai írásunk  hősnői megjárták  a Donbászon dúló háború  poklát. Mária Jevdokimenko szakaszvezető és  Olga  Jackovics  katona  több mint  10 éve  szolgál  a seregben. A katonai szolgálat  megedzi  az  embert, de mindez semmiség  ahhoz  viszonyítva, amit  átélnek az egyenruhások a harci cselekmények övezetében. Itt minden ember átértékeli korábbi életét,  megtanulja becsülni a békét, megismeri a bajtársiasság, a segítségnyújtás  szavak  valós  értelmét.
–Annak idején az Elektron-üzemben dolgoztam, a vállalat bezárása után szolgálatra jelentkeztem, mivel betöltetlen  volt a  rádiótelefon-kezelő állás. Férjem is  katona volt, ma már nyugdíjas, viszont a  mozgósítás  harmadik hulláma idején  őt is  behívták  szolgálatra. Miután  férjem hazatért, engem  vezényeltek  az  ország keleti  megyéjébe. A 128. hegyi dandár állomáshelye  felé  haladva  6  ellenőrző állomáson mentünk keresztül,  Krasznoarmijszkban  vártak bennünket, onnan indultunk  állomáshelyünkre. A  legmélyebb  benyomást  rám  a lerombolt  épületek és az  elnéptelenedett, kihalt utcák tették. Úgy éreztem magam, mint valami szellem városban—emlékezik  vissza a közelmúlt  történéseire  Mária  Jevdokimenko.—Piszki  községben teljesítettem szolgálatot. Mobil rádióállomásaink voltak, így egyszerűbb volt a katonák helyváltoztatása. A férfiakkal azonos  módon jártunk  őrségbe  éjjel és nappal.  Május 31-től  június 30-ig  teljesítettem ott szolgálatot. Ekkor  már minden  romokban hevert. A faluban egyetlen élő  lélek maradt,  a 101 éves idős bácsi, akinek  katonáink  juttattak ételt, vittek  vizet, minden segítségért rendkívül hálás volt.  A lelkünk  mélyéig  meghatódtunk, amikor  az idős ember  térdre borult katonáink  előtt, így fejezte ki háláját, ugyanis a korábban elszenvedett agyvérzés miatt nehezére esett a beszéd. A májusi ünnepek után állandóan  tűz  alatt tartották állásainkat. Különösen  az  éjszakai  órákban. Volt, amikor  napokig  nem tudtuk  levenni  sem a golyóálló mellényt, sem a sisakot, lehetetlen  volt elhagyni  a lövészárkot. A szeparatisták  alig  450  méterre voltak állásainktól. Állandó  életveszélyben  voltunk. Az  elhagyott kertekben  már  érett a szamóca és a cseresznye, de nem mertünk azok  közelébe menni, mert attól  tartottunk, hogy  az  ellenség  körbeaknázta a területet. Félelmünk nem volt alaptalan, mert láttuk, amint az  egyik  kutyát, mely odatévedt,  darabokra szaggatta az  akna. Idehaza aggódva  várta feleségét  Hennagyij, aki  azt megelőzően tért vissza  Luhanszkból. Egy  évig  szolgált ott.
Olga Jackovics katona  máig  sem szívesen mesél a háborús  övezetben átéltekről, az ott  történtekről. A szolgálat ideje  alatt semmit sem  mondott szeretteinek, újra és újra  csak  azt ismételgette, hogy a gyakorlótéren  kiképzésen vesz részt.  Férje, aki egész életében a seregben szolgált és ma már  megérdemelt  nyugdíját  élvezi, kételkedett felesége  szavahihetőségében. Természetesen, aggódtak az  édesanyáért  gyermekei és unokái  is. Azóta sem beszél az átéltekről. Azok a szomorú emlékek keserűséggel töltik el a szívét, újra és újra könnyeket csalnak szemébe.
–1994-ben jelentkeztem  szolgálatra, majd, amikor  édesapám  megbetegedett, kénytelen  voltam leszerelésemet kérni. Nyolc éven át ápoltam őt. Röviddel a hibrid  háború kitörése  előtt  folytattam a szolgálatot. A látottakból  a legmegrázóbb számomra a donyecki repülőtér látványa  volt.  A rombolást azóta sem tudom  feldolgozni. Amikor leszálltunk a vonatról, a helyi lakosok  mit sem  törődve a rájuk leselkedő halálos veszedelemmel, indultak otthonaik felé. A lakóházak egy része is porig lett rombolva. A veszélyhelyzet  pedig valós volt, hiszen az utakat, a mezőket  beborították a  különböző  kaliberű  lövedékek, azt sem lehetett tudni, hol helyeztek el  ellenséges aknákat.  Ezek voltak az  első  képek, melyekkel szembesültem, azóta is elevenen él emlékezetemben. 50 napot töltöttem a háborús  övezetben,  képzett szakácsként én főztem a katonáknak. Élelmezésünkről  a felsőbb katonai vezetés és az önkéntesek gondoskodtak.  Azonkívül  a katonák  hosszú  távra rendezkedtek be, még kaprot, petrezselymet is vetettek. Egyebek mellett a helyi lakosoknak is adtunk ételt, az ellenség által megszállt területekről menekültek ellátásáról is gondoskodtunk–meséli Olga Jackovics.—Szeretném  elmondani, hogy minden egyéb híresztelés ellenére, a minszki megállapodás  aláírása után  katonáink  egyetlen  alkalommal sem válaszoltak a szeparatisták támadásaira. Az  alakulat minden tagja  határtalanul  boldog volt, amikor az őrségből vagy küldetésből épségben tértek  vissza a bajtársak…
Beszélgetésünk a  katonákkal  nem volt hosszú, mert nem szívesen  emlékeznek a történtekre. Mint mindannyian,  ők is  csak azt szeretnék, ha a háború  mihamarabb véget érne, ha ismét  béke lenne  szeretett hazánkban,  a  férjek,  fivérek és a fiak  mielőbb hazatérnének szeretteikhez  a vér  áztatta  Donbász-vidékről.
Natália KOBÁLY


Comments are closed.